A lány ijedten ment a fiú háza felé. Kicsit ideges volt. Nem, azt hiszem félt. Mitől? Maga sem tudta, Valami rossz érzés kerítette hatalmába. Lassította lépteit, hogy minél később érjen oda. De valahogy ilyenkor olyan rövidnek tűnik az út, hiába ment lassan, hamar odaért.
A ház előtt elidőzött kicsit. Pár perc volt, de neki óráknak tűnt. Lelke boldog volt, minden aggodalma ellenére.Ma végre újra láthatja. Átölelheti, talán meg is csókolhatja. Olyan szép nap ez. De miért a sok kétely? Mi baj lehetne? Talán csak az, hogy a fiú érzéseit jól ismerte. Nem volt azok között semmi bíztató. Meg talán az is aggasztotta, hogy olyan hamar vége lesz az egésznek.Ó, az a nyavalyás idő, sosem úgy halad, ahogy kéne.
-Ó, Idő Ura! Csak egyszer segítenél nekem. Bármit megtennék neked, csak egyszer próbálnál meg mellettem állni!
S olyan történt, amire sosem számított volna. 20éves volt, nem hitt már a mesékben, ahogy a csodákban sem. De abban a pillanatban megjelent maga az Idők Ura. Nem ilyennek képzelte el: apró kisgyermek volt, elragadó és kedves.
-Kérted, hogy szánjalak meg, hát megteszem. Mi a kérésed?
A lány nem válaszolt, csak nézett rá csodálkozva. Meglepte, hogy az Idő egy kicsiny gyermek képében beszélget vele. Azt hitte álmodik, vagy az idegesség megbolondította.
-Látom, zavarban vagy kicsit. Talán arcom zavar össze?-s azzal átváltozott egy kamaszkorú fiúvá.
-Szóval, mit tehetek érted?-kérdezte nyájas hangon.-Végtére is kritizálni merted mindazt, amit én fáradságos munkával végzek.
-Ó, én nem kritizáltam, csak kérni szerettem volna...
-Itt vagyok, hát kérj bátran!
-Csak azt szeretném, ha ez a mai este nagyon sokáig tarthatna. Hagy érezzem végtelennek.
-Nocsak, nocsak...különös kérés. És miért olyan különlges ez az este, hogy végtelennek akarod érezni?
-Ma vele leszek. Azzal, akit szeretek. És talán minden jól fog ma menni.
-Talán???Szóval a bizonytalanra alapozod a kívánságodat? Merész döntés, mert a segítségem nem ingyen van ám!
-Ó, hát így minden más.Mit tehetnék én cserébe?
-Nem is tudom. Mert nekem mindenem megvan. Az egyetlen dolog, amit tőled értékelni tudnék, az a szerelmes lelked.
-De hiszen ez túl nagy ár!
-Végtelennek tűnő éjszaka. S ha a lelked nekem adod, valóban végtelen is lesz.Számotokra nem telik el többé egy perc sem, s időtlen idők telnek el máshol a világban, mire szobátokba beragyogna a reggel első napsugara. Ha minden gyönyörű lesz, ahogy azt remélted, akkor nincs mit vesztened. Hiszen az egész életed egyetlen meseszép éjjel lesz.
-Megteszem, neked adom. Csak segíts!
-De hogy is adhatnád nekem a lelked, mikor már egyszer szerelmed kezébe helyezted azt? Nem a tiéd az már, hogy nekem ajándékozhatnád.
-De hiszen ha eljön a reggel, újból kezembe helyezi lelkem sorsát, én pedig neked adom át. hisz tudom jól, hogy nem akar engem többet látni. Csak ma, csak most utoljára. Nem kell már neki az én lelkem.
-És mi lesz akkor, ha úgy dönt, hogy magának tartja meg? Akkor nekem nem jár fizetség?...De lásd, kegyes vagyok. Ha megtartja a lelked és viszonozza szerelmed, mire nagy sokára felkel a nap, akkor lemondok a jutalmamról. Nincs mitől félned. Évtizedek telnek el, mire felvirrad a nap, s ennyi idő elég, hogy magadba bolondítsd. Ha viszont ellök magától, akkor teljesen az enyém leszel. Az idők végezetéig. Tudod te milyen hosszú idő az? De hiszen honnan tudnád. Ti, halandók maximum évmilliókban gondolkodtok, de az "örökkéről"nincs fogalmatok. Azt emberi elme nem képes felfogni. Így is vállalod?
-Vállalom. Nincs,ami visszatarthatna.
-Hátralévő éveidet is elveszem, és megöregszel. Pillanatok alatt leszel fiatal lányból ráncos vénség. És csúnya leszel. Olyan csúnya, hogy elborzad, aki rádnéz. Életeddel és haláloddal én rendelkezem. És csak a jószívemtől függ, hogy lejár-e valaha szolgaságod ideje. Mert, ha hűségesen szolgálsz, és kiállod a kínokat, akkor talán felszabadítalak rabságodból a megváltó halál által.
-Nem érdekel. Mindent vállalok,csak ez az éjjel hagy legyen gyönyörű.
S azzal megegyeztek, majd a lány felment a fiúhoz. A fiú átölelte, megcsókolta. "Igen-gondolta a lány-Megtarthatom a lelkem és álom lesz az egész életem ezután. Örökké...ezt mondta az Idő Ura is. Vajon milyen hosszú idő az?Olyan megfoghatatlan, de annyira csodálatos."
De az este nem alakult jól. A lány szemét aznap könnyek áztatták, mert a fiú nem tudta őt szeretni. Semmit nem érzett már, ami legalább azt az egyetlen "örökké tartó" éjszakát széppé tette volna. "Elvesztem. Végem van. Rab leszek az örökkévalóságig."
-Mi a baj?-kérdezte az idő újabb alakot öltve magára. Egy gyönyörű tündérként jelent meg a könnyező lány előtt.
-Hiszen tudod te jól. Nem akar engem többé. Nem boldog velem. És így én sem lehetek az.
-Ajjaj, könnyes szemmel nehéz lehet egy örökké tartó éjszakát elszenvedni. Ostobaság volt a bizonytalanra alapozni. Buta kérés, egy buta álom miatt.
-Tudom, igazad van. Megbántam. Csináljunk vissza mindent. Azt szeretném, ha vége lenne ennek az átkozott éjszakának.
-Az nem úgy megy-mosolyodott el az Idő-Hiszen nem teljesíthetem minden kívánságod. Másfelől, ha most megszegem az alku rámeső részét, vagyis az örök, de legalábis végtelennek tűnő éjszakát, akkor talán te is megszeged majd az ígéreted.
-Nem szegem meg, de kérlek gyorsítsd az időt, ne szenvedjek tovább. Hagy legyen reggel. Vagy legalább hagy teljenek úgy a percek, ahogy szokás.
-Rendben. Már harmadszorra esik meg rajtad a szívem. Visszaállítom az idő múlását a rendes kerékvágásba,ha tényleg ez a vágyad.De ne felejtsd el, hogy reggel az enyém leszel.
-Nem felejtem. Csak lenne már reggel. Minden jobb lehet, mint elszenvedni a visszautasításait, a közönyét, a fájdalmat és a bánatot.
-Akkor rendben-szólt a tündér és eltűnt.
Az idő olyan ütemben haladt továb, ahogy haladni szokott.Eljött az éjszaka is, de a lány nem tudott elaludni. Szerelmét nézte és hallgatta, ahogy veszi a levegőt. Ennyi maradt neki a napfelkeltéig. Csak az, hogy érezheti a közelségét, még utoljára.
A hajnal közeledett. A lány csak feküdt némán. Egyszerre szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Azt hitte, nyomban belehal a fájdalomba. Felnézett és mellén a vén idő ült gonosz mosollyal.
-Nem felejtetted el, ugye az egyezségünket? Amint a nap besüt a szobába, enyém lesz a lelked. És ez alól már nem bújhatsz ki. Öregebb vagyok, mint te el tudod képzelni, és bölcsebb is. Már az elejétől fogva tudtam, hogy enyém leszel. Tudtam, hogy te magad fogsz menekülni az örök éj, és az örök szenvedés elől.
A lány ijedten ült fel, lerázva magáról a kegyetlen öreget. Alvó kedvesét nézte. Szemeivel utoljára gyengéden végigsimogatta, majd rab lelke csókot lehelt lehunyt szemeire, majd még egyszer átölelte.
És eljött a hajnal.A nap sugarai baragyogtak az ablakon és fénnyel árasztották el a szobát.
A lány teste megremegett, és addig sosem érzett fájdalom járta át a testét. Csontjai majdnem összeroppantak, bőre hirtelen kiszáradt. A tükörhöz szaladt, és látta, ahogy megjelennek arcán az első ráncok. Majd az újabbak és újabbak. Haja őszülni kezdett, majd teljesen beborították régi szőke tincses haját a fehér szálak. Tükörképét nézte, de nem magát látta. A soha meg nem élt évek sorra jelentek meg arcán. Csak szomorú szerelemtől izzó szemei sejtették, hogy nem egy öreg nő, hanem egy fiatal lány lelke lakozik benne. A lélek, ami már nem is az övé.
-Hogy érzed magad?-kérdezte egy hang,de sehol nem látott senkit maga körül.-Itt vagyok-hallatszott újra a hang.
A lány körbenézett és megpillantott egy apró kis fénypontot maga előtt.
-Végre megszabadultál a régi szenvedéstől. Milyen érzés?
-Újabb szenvedések várnak rám, csúnya lettem és öreg. Fáj mindenem. Rossz üzletet kötöttünk.-nyögte a lány.
-Az üzlet, az üzlet. Tudtad mi lesz a sorsod, és beleegyeztél. Most pedig szolgám leszel mindörökre.Azonnal indulunk az én földöntúli börtönömbe.
-Még egy utolsó pillantást hagy vessek rá. Kérlek...
-Menj, de siess. Már mennünk kell.
A lány odament ébredező szerelméhez. De hiába szólt hozzá,a fiú nem hallhatta hangját.
"Jobb is, gondolta a lány. Úgysem tudnék már mit mondani neki. És kár is lenne minden szóért, mert többé már sosem lehetne az enyém."
Odament kedveséhez, de az átnézett rajta, mintha csak átlátszó ködből lenne a teste.
"Milyen jó, hogy nem lát!Hiszen milyen csúnya vagyok. Meg sem ismerne engem. És csak elborzadna rámtekintve."
-Menjünk!-szólt az Idő.-Eleget nézegetted már!
-Megyek már-szólt a lány.-Csak olyan nehéz itthagyni mindent, de főleg Őt.
-Ne akard, hogy erőszakal vigyelek magammal!
-Gondolni fogok rád és szeretni foglak mindörökké, az idők végezétig!-suttogta a fiú fülébe, majd elindult az Idő után.
