Egyszer volt, hol nem volt, volt egy mesés ország. Ebben az országban mindig ragyogott a nap, sosem volt hideg. Nem ismerték a hóesést, az esőt. Az emberek békében éltek egymással, nem tudták, mi a harag, mi a háború. Nem ismertek mást csak békét, boldogságot és szeretetet.
Ennek az országnak volt egy csodaszép hercegnője, Molly. Az égbolt errefelé gyönyörűbben kéklett, mint bárhol máshol, de a hercegnő szemének kékje elhomályosította azt. A napsugarak vakítóan ragyogtak, de az ő mosolyához nem volt fogható. A haja, mint a legfinomabb selyem, úgy lengett a langyos tavaszi szélben. A tökéletes szépség káprázatos hihetetlen megnyilvánulása volt ő. De arca szépségénél, teste törékeny gyönyörűségénél is csodálatosabb volt az a szépség, ami szívében élt.
A hercegnő épp az esküvőjére készült. A férfi, akit apja választott neki, igazán jó ember volt, mint mindenki ebben az országban. A hercegnőnek eszébe sem jutott tiltakozni ellene, nem is tehette volna. A lázadás errefelé nem létezett, nem vitáztak az emberek. De hát miért is lázadt volna? Hiszen egyik férfi olyan volt, mint a másik, jó képű, kedves és gondoskodó. Tökéletes mindegyik. És a szerelem? Arra nem volt szükség, nem is történt olyan, hogy valaki megtapasztalhatta volna. Persze a gyerekeknek szóló mesékben felbukkant az a csodálatos érzés, de senki nem hitte, hogy létezik. De nem is vágyott rá senki, sokkal többre tartották a soha el nem múló, őszinte, önzetlen szeretetet.
De a hercegnő, a szíve legmélyén, talán egy kicsit szerette volna megismeri a szerelmet. Szerette volna megtapasztalni azt, amit már a mesékben sem értett. A gyerekkori történetekben azt hallotta, hogy a szerelemért az ember bármit feláldoz, ha kell, az életét is. De ő nem tudhatta, mi is az az áldozat. Itt ilyesmire nem volt szükség. Az emberek minden álma teljesült, sosem kellett lemondani semmiről. És azt hallotta még, hogy a szerelem egy csoda, mely ezerévente egyszer esik meg. Igazából a csodát sem tudta, hogy mit jelent, de érezte, hogy valami rendkívül gyönyörű. Valami különleges. Mint a reggeli harmat, vagy a nyíló virágok, mint a madarak éneke. Vagy még azoknál is szebb, hiszen ritka, és megfoghatatlan. Persze a bölcs öregek azt mondták, hogy nincs a szerelemben semmi csodálatos, semmi különleges. Csak egy szó, aminek nincs igazi jelentése, pont mint a „hóesés” (ami errefelé szinten ismeretlen dolog volt). Mások szerint a szerelem nem több, mint a szeretet szinonimája. Nincs benne mindent elsöprő vágy, sem áldozat. Nem lehet meghalni érte, és kár beszélni róla.
Molly mégsem törődött bele. Igyekezett minél több időt tölteni a jövendőbelijével, megismerni, megtalálni benne azt a különlegességet. De akárhogy próbálkozott, akármennyire próbálta elhitetni magával, hogy szerelmes, nem tudott rá máshogy nézni, mint a többi emberre. Szerette, de csak, mint ahogy a barátait, vagy a családját. S végül maga is úgy gondolta, hogy ez a legtöbb, amit ember érezni képes.
És ez így ment 20 éves koráig. A hercegnő már belenyugodott, hogy férjhez megy egy hónap múlva és a szerelem nélkül is boldogan fog élni. Pont, mint mások.
De akkor valami megváltozott. Megismerte a csodát. Egy idegen vetődött a mesés országba. Egy hajótöröttet dobott ki a tenger. A hercegnő még sosem találkozott idegennel, ahogy az ország többi lakója sem. Nem tudták honnan jött, nem tudták, hogy létezik más ország is az övéken kívül. Mindenki a közelébe akart kerülni, de sérülései miatt eszméletlen volt és pihenésre volt szüksége.
A hercegnő mégis beszélhetett hozzá, és remélte, hogy a férfi hallja őt. Talán az összes ember közül ő volt a legkíváncsibb a hajótöröttre. Mert a férfi különleges volt. Igen, szokatlan és érdekes. Jóképű volt, de nem ő volt a legszebb, és pont ez volt benne az izgalmas. A sok tökéletes ember közt egy tökéletlen. A lány érezte, hogy a férfiban sokkal több van, mint az ottaniakban. Hogy az idegen olyan titkokat tud, amikről ő még csak nem is álmodott.
Amikor a férfi már jobban lett, Molly megmutatta neki az ország legszebb helyeit. A kristálytiszta tavakat, a smaragdszínű mezőket, a tarka virágos réteket.
-Hogy tetszik neked az országunk?- kérdezte.
-Nem lehet szavakkal leírni, annyira szép itt minden.
-Gyönyörű, igaz?- mosolyodott el Molly.- Sosem láttam nagyobb szépséget, mint ami itt van.
-De a legszebb mégis te vagy. A leggyönyörűbb teremtés az egész világon.
-Neked otthon nincs kedvesed?
-Nincs, még nem találtam olyan lányt, akibe bele tudnék szeretni.
-Hát akkor…akkor még te sem érezted?...Sohasem…?- szomorodott el a hercegnő.
-Mire gondolsz? Ó, hát persze,a szerelemre. Nem, még nem voltam szerelmes.
-Akkor lehet, hogy tényleg nem létezik szerelem. Lehet, hogy tényleg csak mese.
-Jajj, dehogy. Azt hiszem, amióta ismerlek, valami furcsát érzek. Nem tudom, hogy szerelem-e, de nagyon jó. És napról napra erősebben érzem.
-Pedig reméltem, hogy te tudsz majd nekem választ adni. Mert senki nem tud nekem válaszolni. Másként érzek irántad, mint a többiek iránt. De talán azért van, mert te is más vagy, mint ők.
-Mi az, ami más? Mit érzel?
-Nem is tudom. Azt érzem, hogy boldogabb vagyok, amikor velem vagy. És amikor nem lehetünk együtt, akkor valami rossz érzés fog el. Valami üresség. Sosem éreztem ezt, mert az életem mindig teljes volt. Sosem akarok elszakadni tőled, mert félek, hogy akkor örökké érezném ezt az ürességet. És úgy érzem, hogy a te feleséged szeretnék lenni.
-Én pedig el is vennélek- mosolygott a férfi, és a mosolya melegséggel töltötte el a hercegnő szívét.
Az ezt követő napokban alig szakadt el a férfitól. Egyre inkább úgy érezte, hogy megismerte a szerelmet. Úgy érezte, képes lenne meghalni, ha a férfi nem viszonozná az érzéseit. És otthagyná a tökéletes világot, hogy vele tartson az ismeretlenbe, ha ő arra kérné. Lemondana mindenről, csak ő legyen az övé.
-A múltkor azt mondtad, hogy feleségül vennél…
-Igen, tényleg azt mondtam. De hát ki ne élne szívesen egy ilyen csodálatos lánnyal?
-Hozzád akarok menni. Veled akarok boldogan élni. Maradj itt! Itt boldog lehetsz. Vagy vigyél magaddal. Veled tartok bárhová is mégy…
A fiú megcsókolta Mollyt, aki egész testében megremegett. Sose érzett még ehhez foghatót, sose csókolta még senki így. Sőt, egyáltalán nem csókolta még meg senki, és másokat sem látott még csókolózni. De valami furcsán kellemes bizsergést érzett. Kérdezni akart. Megtudni, hogy mi ez az érzés, hogy helyes-e egyáltalán, de nem mert szólni. Csak hagyta, hogy a szerelme vezesse őt. És testestül is átadta magát annak a férfinak, akinek a lelkét már felajánlotta.
Nem tudta mi történt vele, csak azt érezte, hogy helyesen cselekedett. Érezte, hogy ez is egy csoda volt. Egy megfoghatatlanul gyönyörű, és szavakkal leírhatatlan káprázat. Azt sem tudta, hogy vele történt-e, hogy megtörtént-e egyáltalán, vagy csak álmodta az egészet. Nem, biztos nem álom volt. Hiszen reggel a szerelme karjaiban ébredt.
-Most már tényleg sosem válhatunk el.- suttogta magában.
Még aznap beszélt az apjával. Elmondta neki, hogy az idegenhez akar feleségül menni, mert őt szereti.
-Ez ostobaság. A szerelem csak mese. Akármivel is tömte a fejedet az az ember, ostobaság volt.
-Nem, nem volt az. Szeretem. Én vele lehetek boldog. És már nem válhatunk el többé- mondta elpirulva.
-Már miért ne válhatnátok el? Mielőbb el kell hagynia az országot, te pedig holnap férjhez mégy.
-Nem tehetem. Mi már egyek vagyunk. Tegnap éjjel…mi már eggyé váltunk.
-Mit tettél, te szerencsétlen? Szégyent hoztál a fejedre. Szégyent hoztál az országunkra. Szégyent mindenre, ami jó és szép. Az a férfi felborította az országunkban lévő harmóniát. Idejött, és ostoba képzeteket hintett el a fejedben. Idejött és elérte, hogy fellázadj apád ellen. Magával hozta az engedetlenséget. Elérte, hogy a düh sötét virága kinyíljon szívemben. Elérte, hogy haraggal nézzek a saját lányomra. Hála neki az én édes lányom eldobta csodás ártatlanságát. Magadban hordod már mindazt, ami rossz. És ezzel megrontod az országot is. Tele vagy rosszal, bolond eszmékkel. Hogy lehetne itt már maradásod?
-Szerinted ártanék bárkinek is?
-Igen. Mert benned már kicsírázott valami, amiből csak rossz fejlődik. Felborítod a világunk rendjét. Nem vagy már tökéletes.
-De hát senki nem az!
-Itt mindenki az- kiáltotta a király. –Szedd a holmid, fogd a szerelmedet és még ma hagyd el az országot.
A hercegnő könnyek között hagyta el apja tróntermét. Eddig nem ismerte a könnyeket. Hallott róluk, de nem ilyennek képzelte őket. Azt hitte olyanok, mint a víz: hidegen és jelentéktelenül folynak le az arcon. De nem. Ezek forróak voltak, és fájtak. Belülről égettek.
Szerelme szobájához sietett, de nem találta sehol. Elment és nem hagyott mást csak egy pár sorból álló levelet.
„Drága Molly!
Neked volt igazad, és sajnos én tévedtem. Nem létezik szerelem. Csak mese az egész, álom. Nem maradhatok veled, nem hagyhatom, hogy feláldozz értem bármit is. Nem hagyhatom, hogy álmok közt éld az életed, ha én nem álmodhatom ugyanazt. Elmegyek, te pedig élj tovább boldogan, egy boldog világban.”
És a hercegnő szíve megszakadt volna, ha az új érzések közt nem talált volna olyat, ami erőt adott neki. Mert nem csak a szerelmet, nem csak a haragot, a lázadást ismerte meg, hanem a bosszúvágyat is. És bosszút akart állni.
