A fiatal pár egy sziklaparton ül, a morajló tenger fölött. A fiú egy fának támaszkodva fűszálakat tépked, a lány égszínkék virágokból köt koszorút. Nem néznek egymásra, még egy pillanatra sem.
-Nagyon szépek, igaz?-kérdi a fiú a lány felé fordulva, a virágok felé biccentve fejével.
-Szépek.-válaszol a lány, de még mindig nem néz a fiúra.
-Jól mutatnak majd rajtad.
-Jól.-suttogja a lány alig hallhatóan.
-Illik a színük a szemedhez.
-Illik.
-Legalább kicsit örülj nekik. Azért hoztam őket, hogy örülj.
-Örülök.-mondta a lány szomorú hangon.
-Fel a fejjel. Nincs veszve semmi.
-Már hogyne lenne?
-Nem veszítesz el.
-Hiszen máris elvesztettelek.-s közben a lány egy makacs virágszálat próbált a helyére igazítani.
-Megláttam őket és azonnal rád gondoltam.
A lány nem válaszolt, csak nézte a virágokat.
-Szépek, mint te.
A lány nem mert a fiúra nézni, válaszolni pedig nem tudott. Nem tudta mit mondhatna.
-Pont koszorúnak valók.
Továbbra sem jött válasz, de a fiút ez nem zavarta. A virágok egy része fonnyadtan hevert a koszorúban.
-Rád hasonlítanak. Gyönyörűek.- próbálkozott a fiú utoljára.
- Igen, olyanok, mint én.- jött a válasz.- Szépek, törékenyek. Arra valók, hogy díszként szolgáljanak. Majd fonnyadni kezdenek, szépségük megkopik és eldobhatókká válnak.
-Minden rossz helyrejön egyszer, ne keseregj már.
-Van, ami nem.- s közben utolsó simításokat végezte koszorúján.
-De könnyebb lesz idővel, hidd el.
-Már miért lenne könnyebb?- s most először nézett a fiúra. Mereven nézett a szemébe, közben érezte, hogy könnyezni kezd. Elkapta tekintetét és újra a koszorúra koncentrált. De az már elkészült, többé nem volt vele munka. Igazgatta a virágokat, amik már tökéletesen illeszkedtek helyükre.
-Az idő begyógyítja a sebeket.
-Tudod, hogy ebben én nem hiszek.- és a virágok szirmait kezdte tépkedni, mintha zavarnák a koszorú tökéletességét.
-Idővel elmúlik a fájdalom.
-Az sosem múlik el.- mondta, miközben a tenger zaja elnyomta halk szavát.
-De idővel megtanulsz együtt élni a veszteséggel.
-És ha nem szeretnék? Mi van, ha én boldok akarok lenni?- a lány észre sem vette, hogy egyre hangosabban beszél. Talán azért, hogy elnyomja a tenger egyre erősödő hangját. A hullámok vadul csapkodták a szikla éles kövekkel borított oldalát. Mintha követelnének valamit. A lány szeme is hasonló csaták színtere lett. Világoskék szeme haragossá változott és egy másfajta láng égett benn, mint azelőtt.
-Az leszel majd. Nagyon boldog.
-Veled akartam boldog lenni, és az is voltam. Miért nem érted ezt meg?
A fiú nem válaszolt, néma csend feszült kettőjük közt. Majd a fiú igyekezett megtörni a kínos hallgatást.
-Milyen vad ma a tenger.
-Igen. Vihar lesz.
De a fiú hiába próbálta, nem sikerült a lányt társalgásra bírnia.
-Szép lett a koszorú.
-Szép, csak hamar elhervad.
-De addig szép. És egyszer minden véget ér. Ez az élet rendje.
- Kár volt letépni a virágokat.
-Nem volt kár, neked tetszenek.Megérte megszületniük.
-Sosem kértem, hogy szedd le nekem őket. Nekem nem kell ez a koszorú sem. És te sem kellesz már.
Azzal a szikla széléhez állt és lassan elkezdte darabokra szaggatni, majd a vízbe dobálni a virágokat. Hullottak a virágok, repültek a szirmok, majd repült utánuk a lány.
A tenger elcsendesedett, mint a síró gyermek, aki megkapta, amit akart. A hullámok már csak lassan mosták a szikla szélét. A fiú a magasból figyelte, ahogy a tengerben hullámzanak a kék szirmok, és a lány tiszta, fehér teste. Nem tudta mit érez. Talán megnyugvást.
S végül mindenki kapott valamit. A fiú a szabadságát, a lány a koszorút, a tenger pedig a lányt.
