-Hagyjatok minket magunkra!-parancsolta a hercegnő a szolgáinak.
-Végre kettesben vagyunk-szólt a herceg a hercegnőhöz.
-Mit szerettél volna mondani?
-El kell mennem.
-Micsoda? Miért kéne? Neked itt a helyed mellettem.
-A királyságom romokban, a népem éhezik. Meg kell őket mentenem.
-Pénzre van szükséged? Hisz a kincstáram roskadásig tele van.
-Nem fogadhatom el. Nekem kell ezt megoldanom.
-És magamra hagysz.
-Kénytelen vagyok.
-Várni fogok rád.
-Nem kérhetem ezt tőled. Nem ígérem, hogy valaha is visszatérek.
-Tessék? Ezt hogy érted? Hiszen szeretsz, nem?
-Mindennél jobban. De nem kérhetem tőled, hogy várj rám a végtelenségig. Nem tudom még, hogy mi vár rám.
-Megtalálsz a toronyban. Én ott leszek halálomig…és még azon is túl.
A herceg elment, nem nézett hátra. Nem lett volna könnyebb a távozás, ha látja könnyező menyasszonyát.
A hercegnő az erkélyen állt és nézte, hogy vágtat el szerelme. Aztán már semmit sem látott. Könnyei elhomályosították szemeit. Amikor már eltűnt a láthatárról a kedvese, megtörölte szemét, mély levegőt vett és elindult a kastély legmagasabb tornyának legmagasabb szobájába. Több ezer lépcsőt mászott meg, mire felért. Körbenézett a szegényes kis szobában, melynek falait pókhálók borították. Mindenütt por, s a berendezés mindössze egy asztalból és egy régi ágyból állt.
A hercegnő fáradtságtól és fájdalomtól megtörve rogyott le az ágyra. Szomorú volt ahhoz, hogy aludjon, fáradt volt ahhoz, hogy sírjon.
Másnap reggel kiült az ablakpárkányra és nézett a messzeségbe. Nem láthatott el a másik királyságig, de hitte, hogy majd megpillantja a herceget. Nem tudta, hogy hová is ment szerelme, de szemei szinte látták a láthatáron.
Eljött a nyár. A hercegnő mit sem törődve a forró napsugarakkal, az ablakban ült rendületlenül. Eljött az ősz. A hercegnőt nem zavarta a hideg szél és az eső. És jött a tél. A hercegnőt nem viselte meg a jeges fuvallat és a sűrű hóesés. Csak várt. Nyáron jeges bánata hűtötte szívét, ősszel a remény sugara védte a széltől, télen pedig a szerelem forrósága mentette meg a fagyástól.
Tavasszal feladta a várakozást.
-Elindulok utána!- mondta szolgáinak.
-Ne menjen hercegnő! Hiszen itt a helye.
-Nem! Ott a helyem, ahol a szívem. Az meg nagyon messze jár tőlem.
S azzal elindult, ment amerre a szíve húzta. Kereste a herceget.
S egyszer biztosan meg is találja…
