Tündérmesék

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királylány. Nem volt olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Nem volt, olyan szép, hogy mindenki szeme megakadt volna rajta. Nem ő volt a legszebb hetedhét határon. De azért királylány volt, igazi királylány. A haja olyan szőke volt, mintha színaranyból szőtték volna gyönge tündérkezek. A szeme olyan kék volt, mint a világ leggyönyörűbb zafírja, mint a kék óceán vagy mint a tiszta kék égbolt. A mosolya pedig olyan boldogságot és békét árasztó, hogy melegség öntötte el a lelkét annak, akire rámosolygott.

A hercegnőt sokan szerették, de a szíve mégis magányos volt. Hiába a sok barát és a szerető család, ha ő a hercegre vár. Naphosszat üldögélt bársonnyal borított ágyán és várta, hogy a szerelme rátaláljon.

Egy nap, amikor a rózsakertben sétált, azon gondolkodott, hogy vajon mennyi ideig kell még várnia. A rózsákat nézte. Volt köztük apró bimbó, gyönyörű kinyílt virág és hervadt szirmú, kókadt teremtések. Arra gondolt, hogy ha ő rózsa lenne, szeretné, ha nyíló szépségében szakítanák le és ne a kert csendjében kelljen elhervadnia, hanem egy szép szobában, emberek csodálatától övezve. Egy pillanatra elfogta a félelem, hogy talán ő is magányosan fog meghalni, mint a meseszép rózsák. 

De akkor egy galamb szállt le a kert egyik almafájának ágára. A kis madár fáradt volt, és látszott rajta, hogy hosszú utat tett meg. A királylány friss forrásvizet merített tenyerébe és megitatta az apró vándort. S ekkor vette észre, hogy a madárka lábához egy üzenetet kötöztek.

Egy távoli herceg szerelmes üzenete volt, melyet egy ismeretlen hercegnőnek küldött. A hercegnő azonnal válaszolt a levélre és az ezt követő időben a kis galamb számtalanszor tette meg a végtelennek tűnő utat, ami a két királyságot kötötte össze.

A királylány szívét forró lángok öntötték el, és a tűz kínjait csak azért nem érezte, mert a királyfi leveleiből hasonló szerelem áradt. A királylány megtanulta, hogy a belső szépség, ami lelkében van, sokkal tündöklőbb, mintha arca lenne álomszép. A herceg szépnek látta őt és ő szépnek látta magát a herceg szemei által. És valóban szép is volt. Aranyhaja tündöklőbben ragyogott, mint a nap; szemei csillogóbbak voltak, mint a legértékesebb drágakövek; mosolya pedig felmelegítette a legfagyosabb jégcsapokat is. A királylányt belső boldogsága szépítette meg.

 

 

 

Aztán, amikor a hercegnő magához szoríthatta szívének egyetlen szerelmét, úgy érezte, hogy megtalálta az örök boldogságot. A herceg olyan volt, mint a mesékben: délceg, jóképű, bátor és kedves. A hercegnő sosem látott nála szebbet, és tudta, hogy sosem lesz képes mást szeretni.

De a királyfi úgy érezte mennie kell, hogy tudnia kell, vajon tényleg ez a királylány e az igazi számára.

-Várj rám! Várj egy kicsit kedvesem!-kérte a hercegnőt.

A királylány nem gondolkodott, tudta, hogy várni fog, akkoris, ha a herceg közben beleszeret másba..

-Egy szívem volt, és azt neked adtam. Hogy szerethetnék hát mást? Várlak, amíg élek.

A királylány várt és várt, de a herceg nem jött vissza. Ekközben számtalan herceg ostromolta a szerelmes hercegnőt. Egy ideig képes volt visszautasítani őket, majd belefáradt.

 

 

 

Felment a palota tornyának legmagasabb szobájába és kilencvenkilenc lakatot tetetett az ajtóra. A lakatok kulcsait szétszóratta szerte a világban, és kihirdettette, hogy annak lesz a felesége, aki kiszabadítja önként vállalt börtönéből.
Naphosszat ült a torony ablakában és hallgatta a madarak énekét. Egyszer újra feltűnt az a kicsi madár, az az ismerős galamb, aki a hercegtől hozott leveleket. Boldogságtól könnyes szemmel vette le a levelet a fáradt hírnök lábáról, és bánattól könnyes szemmel olvasta végig. A herceg új kedvest talált magának és megkérte az aranyhajú királylányt, hogy felejtse el őt.

A hercegnő napokig csak keserves könnyeit nyelte és a halált kívánta. Közben jöttek a hírek, hogy a hercegek sorra gyűjtik a kulcsokat. A hercegnő megijedt. Érezte, hogy hamarosan hozzá kell mennie valakihez, akit sosem tudna szeretni.

-Az ajtót kinyithatják ugyan, de szívem lakatjának kulcsát nem találja meg senki, mert az egy másik ember szívében van elrejtve. Egy kegyetlen és hűtlen hercegében.

Kihirdették, hogy aki a hercegnő szerelmére vágyik, az a herceg szíve nélkül vissza ne térjen a toronyhoz.

Évek teltek el,a királylány bús magányban élt. Már nem bukantak fel kérők a királyi palotában. Úgy tűnt, mindenki megfeledkezett a királylányról. Szépsége is megkopott már.

-Olyan vagyok, mint a rózsák-gondolta.- Mielőtt megismertem őt, csak bimbó voltam. Jelentéktelen és csúnya. Amíg szerettél, nyíló rózsa voltam. Mindenki megcsodált, de töviseimmel védtem magam tőlük. Most pedig elhervadok búsan, egyedül. Miért nem hagytad, hogy örökké viruljak?

És valóban, a hercegnő már emlékét sem mutatta régi önmagának. Haja fénytelen és kopott volt, mint a szalma. Szeme ürességének csak sós könnyei adtak néha egy kis fényt. Ajkáról eltűnt a mosoly, helyette a szomorúság látszott rajta.

Csak várt a toronyban reményvesztetten.

Már nem tudta azt sem, hogy kit vagy mit vár, csak azt tudta, hogy várnia kell.

Egy borús estén, amikor az égen sötét felhők jelentek meg és vihar készülődött, valami ismeretlen rettegés fogta el a szívét.

Hosszú időbe telt, mire el tudott aludni. Mikor felébredt, a vihar már tombolt, a szél süvítve tépte a faágakat, az ég mennydörögve villámlott, de a hercegnőt nem ez zavarta fel álmából.

Ami őt ébresztette fel, az az ajtó felől érkezett. Hallotta, amint valaki kulcsokat dug a zárakba, néha megtalálva a helyeset, néha nem. És hallotta, ahogy a lakatok hangos koppanással a földre zuhannak. Sorra egymás után. Mind a kilencvenkilenc.

A hercegnő érezte, hogy elveszett, hogy most férjhez kell mennie.

Az ajtó kinyílt és egy gyönyörű herceg lépett a toronyszobába.

-Nem lehetek a feleséged-szólt a hercegnő, kijátszva egyetlen lehetőségét a menekülésre.-Hiányzik egy kulcs.

-Elhoztam a századikat is, a szíved kulcsát. Most már az enyém vagy.

A herceg elővette bársony tarsolyából a hercegnő kedvesének szívét. A hercegnő könnyezve vette kezébe a szívet. Érezte, hogy lehullik saját szíve lakatja és felszabadul a hűség ígérete alól. S érezte azt is, hogy ez az ígéret tartotta eddig életben.

Kérőn a hercegre nézett, de annak szemében nem látszot szánalom. Gonosz és kegyetlen volt tekintete, csak a megérdemelt jutalmára vágyott: a hercegnőre. S a lány szíve zakatolt, majd szétpattant mellkasában, hatalmas fájdalom kínozta és nem látta értelmét az életnek. A szív, mely az övét éltette, most tenyerében pihent élettelenül. Ekkor a hercegnő szíve hatalmasat dobbant, majd örökre megállt.

Alternatív befejezés:

A királylány már mindenről lemondott, amit az élet kínálhatott neki. Szíve üres volt és csak az Ő nevét ismételte reménytelenül.

Egy nyári reggelen, amikor a nap fénnyel árasztotta el a kihalt torony ablakát, a hercegnő hangos kiáltásra ébredt. Egy hang az ő nevét kiáltotta a torony tövében. Ismerősen édes hang volt, a királylány káprázatnak hitte csak. Anyiszor álmodott már róla, hogy egy napon hűtlen szerelme visszatér hozzá, de reménykedni már nem is mert benne.

Kinézett az ablakon és ott állt a herceg. Azt hitte álom ez, mint már annyiszor.

-Gyere le édes hercegnőm!.kiáltott fel neki.-Visszajöttem, mert visszahúzott szívem. Ha még tudsz szeretni, kérlek gyere le!

-Ó, hát nincsenek meg a kulcsok? Én azt hittem hogy...

-Milyen kulcsok kedvesem?

- A torony kulcsai. Elválaszt minket a torony mindörökre.

-Akkor hát nincs menekvés. A sorsunk, hogy külön éljünk, boldogtalanul...

-Ne! Várj!-szólt bánatosan a királylány, majd hirtelen kivetette magát az ablakon. Utolsó leheletével a herceg nevét sóhajtotta, majd egy utolsó csókot kért tőle.

Halála percében ajkán elégedett mosoly jelent meg, zafír szeme csillogva csukódott le.